Kedd délután 3:30 volt.
Éppen otthon pakoltam, amikor csengettek. A szomszédom, Varga Erzsébet állt az ajtóban.
Nem kellett sokat mondania. Láttam az arcán. Láttam, ahogy próbálja tartani magát, de közben alig áll a lábán.
„Éva” — mondta halkan, és könny gyűlt a szemébe. „Neked is ilyen volt, igaz?”
Lenézett a lábára. A bütyke piros volt, duzzadt, érzékeny.
Pontosan ismertem azt a nézést.
Azt a kétségbeesett, fáradt tekintetet, amikor az ember már nem csak a fájdalomtól szenved, hanem attól is, hogy nem látja a végét.
Behívtam. Leült a konyhában, és egyszer csak kibukott belőle minden.
Elmondta, hogy hónapok óta alig tud normálisan cipőt húzni. Hogy már előre retteg, ha boltba kell mennie. Hogy este lüktet a lába. Hogy szégyelli, ahogy kinéz. Hogy próbált már mindent, de semmi nem hozott tartós megkönnyebbülést.
És azt is kimondta, amitől én is annyira féltem régen:
„Nem akarok műtétet, Éva… de mi van, ha egyszer nem marad más?”
Ott ült előttem ez az 58 éves nő, aki régen gond nélkül ment piacra, sétált az unokáival, órákig főzött a családnak, most pedig már azt számolgatta, meddig bír állni anélkül, hogy le kellene ülnie.
Nem volt dühös. Összetört volt.
És én pontosan tudtam, mit érez.
Mert én is voltam az a nő, aki este úgy vette le a cipőjét, mintha satu szorította volna egész nap a lábujját. Én is voltam az, aki inkább kihagyott programokat, csak hogy ne kelljen fájdalomban végigállni egy délutánt. Én is voltam az, aki már nem szép cipőkről álmodott, csak arról, hogy egyszer végig tudjon menni egy napon fájdalom nélkül.
Akkor elmondtam neki azt, amit most neked is el fogok mondani.
Mert ha ez nekem segített… ha ez Erzsébetnek segített… akkor lehet, hogy neked is pontosan erre van szükséged.